A magyar jogállamiság és belpolitika a világ magyarságának fókuszában van.

Bár vannak politikai csoportok szakértői, akik még elhiszik a korlátozott tartalommal a közmédia mindent megold ezt az “Arab tavasz”, de a londoni politikai tájékozódás is cáfolja.

Annál erősebb a politika megjelenése a facebookon, e-mail hírlevelekben minél nagyobb a vélemények egyoldalúsága, az alternatívák elhallgatása a központi médiumokban.

USA, Kanada, Mauritius távoli tájak, de a szórvány magyarság érzékeny a hazai  jogállamiság, politikai pártok rezdüléseire.

Egy elismerésre méltó Kanadából származó rezdülés a munkanélküliség és hatásai az egyénre gondolatköréből – politikai motíváló erők publicista megközelítésben.

 

“Birkózás a végtelennel

 

Előző írásomban általánosságban próbáltam vázolni a kis magyar valóságot, most inkább az emberek hétköznapi életére vonatkozóan szedtem össze a mondanivalómat. A munkanélküliségről fogok szólni.

 

A fenti címet egy interjúból kölcsönöztem, az interjú a 105 éves festőművésszel, Lossonczy Tamással készült. A festőt eddig nem ismertem, de minden tiszteletem az övé és világos gondolataié. A cikkíró a végén felteszi az ominózus kérdést, hogy mi az élet (a hosszú élet) titka, mire a művész így válaszol, amit csak részben idézek, “muszáj rendületlenül gondolkodni, kérdezni és alkotni, megőrizni a kíváncsiságot, párbeszédben maradni a művésztársakkal és a vászonnal.”

 

Az én gondolataim itt kapcsolódtak az idős művész mondanivalójához, mert számomra ez, hétköznapi nyelvre lefordítva – azaz ha nem egy művész emberről szól – azt jelenti, dolgozni, kapcsolatban maradni a munkával, munkatársakkal, a külvilággal, az élet sodrásával.

 

Az írás a megfigyeléseimről szól, arról, hogy mit gondolok a lehetőségekről és azok hiányáról, arról, hogy mennyire lehet megfosztani egy embert az alapvető jogaitól, mennyire lehet valakit bezárni egy külön világba, azaz kizárni egy közös világból és ennek milyenek a következményei.

A mondat, ami megfogott, “megőrizni a kíváncsiságot és párbeszédben maradni”. Minden ember, munkanélkülisége előtt dolgozott valahol, benne volt egy körforgásban, egy közegben, egy társaságban, tehát párbeszédben volt a világgal. Kezdve ezt az egész olyan egyszerű dolgokkal, hogy munkába menet már a buszon vagy a villamoson is minden nap látta ugyanazokat az arcokat, ráköszönt a portás, és megszokott napi társként üdvözölték minden reggel a kollégák. Napközben a munkával és egyéb, akár hétköznapi dolgokkal kapcsolatban is beszélgetett, együtt tanakodott, megoldásokat keresett a kollégákkal közösen. Hazafelé vásárolt, útközben szintén találkozott ismerős arcokkal, akár alkalmi ismerősökkel, azaz folyt körülötte az élet. Otthon mindezt saját habitusa szerint megosztotta a családtagokkal és meghallgatta az ő napjuk történéseit. Ez csak dióhéj, ezer apróságot még ide írhatnék. A munkanélküli ebből kimarad, először türelmes, mert reménykedik, hogy valahogy újra visszakerül a gépezetbe. Eleinte még hívogatja, meglátogatja a barátokat, kollégákat, aztán feladja, mert félszavakból és tekintetekből, a türelmetlenségből, a gesztusaiból megérzi, hogy az már nem az ő világa. Ahogy telik az idő, kevesebb lesz a munkanélküli támogatás, majd jön a még kevesebb segély, és létezik már a legújabb státusz, az ellátatlan álláskereső is. Így múlik a remény és jönnek a fura érzések és kérdések: Nem kellek már senkinek, nem vagyok már partner, nem vagyok már ugyanaz az ember? Nem tudok már betérni a haverokkal a sarokra, egy sörre, nem tudok már beszállni a névnapi bulikba, nem is igazán hívnak. Mivé lettem, nem vagyok már a régi munkatárs, haver, ismerős csak egy munkanélküli. Az ilyen ember átkerül egy egyrészt önmaga, másrészt a társadalom által gyártott kategóriába, “a munkanélküliek” kategóriájába. Ezen kívül még nem is említettem azokat a fórumokat, ahol a témáról lesújtó, elrettentő és kilátástalan véleményeket, nyilatkozatokat, elemzéseket, jóslatokat hall és mivel egyedül van, csak a maga módján tudja értelmezni. Szép lassan leértékelődik és leértékeli önmagát. Ez csak egy szeletke az egész problémakörből és nem is teljes, csak a társadalomból és a hétköznapi társas életből történő egyáltalán nem önkéntes kivonulásról szóltam.

 

A következő kérdéskör lesz a személyes igények kényszerű leértékelődése. Ez persze mindenkinél egyéni és attól függ, milyen igényekről szól, annak függvényében, hogy valakinek korábban mennyire voltak személyre szabott igényei, amit a saját keresetéből a családi újraelosztás után magának tudott biztosítani. Ez valami olyasmit jelent, hogy a közös kasszától függetlenül azért az ember nem járkált a világban pénz nélkül, és ha valami adódott és megtehette, akkor megtette, megvette. Gondolok itt egy folyóiratra, egy könyvre, apró személyes holmikra, amik jól eső érzéssel töltenek el mindenkit. Nők esetében mondjuk saját megszokott kozmetikai- és illatszerekre, fodrászra. Apró ajándékokra és külön meglepetésekre, születésnapra vagy névnapra és egyéb ünnepekre a családtagoknak. Közös vásárlás közben egy üdítőre, vagy egy kávéra egy barátnővel. Biztos nem teljes a felsorolás, de ilyesmikre gondoltam és mivel nő vagyok, pont női dolgok jutottak eszembe.

 

Az is egy borzasztó furcsa érzés, egy megalázó megkötöttség, – hallom eleget a munkanélküli barátnőimtől (kettő is van, az egyik pánikbeteg lett, a másik depressziós és egy csomó nyugtatót szed) – hogy nem telik már semmire, fontosabb dologra sem. – “Megőrülök, hogy hónapok óta csöpög a vízcsap, de nem tudok szerelőt hívni, vagy – úr isten, már megint mi a fenét vegyek a semmiből az unokám szülinapjára? vagy – tavaly még bírta a 10 éves csizmám, de a tavasszal már beázott”- ilyen és hasonló panaszokkal vannak tele a munkanélküli barátnőimtől kapott levelek. Szomorú, hogy pusztán annyit tehetek, hogy meghallgatom őket.

 

Nem azt mondom, hogy mindezt a sok, ám összességében jelentős apróságot az állami döntéshozók, a társadalom elvették a munkanélküliektől, csak azt mondom, hogy magát a lehetőséget vették el, hogy valahogy jövedelemhez jussanak és abból, ami jut, akármennyi is, beállítsák maguknak a megváltozott életet, az új igényeket, az új határokat.

 

Következő aprócska szelet, de mégis sokaknak nagyon fontos segítő módszer az élet hétköznapjainak elviselésében a szórakozás és a kulturális igények kielégítése. Egy munkanélkülinek eleinte részben, majd később teljesen le kell mondania az anyagiak miatt a kulturális igényeiről. Felejtsük el a tévét és a sajtót, sőt az internetet is, mert ezek ma már természetes és a minimális igények. A mozira, a színházra, a hangversenyre, koncertekre, múzeumlátogatásokra, kirándulásokra, utazásokra gondolok. (Emlékszem azokra az időkre, amikor olcsó szórakozásként még 10, 20 Ft volt a múzeumi belépő, sőt szombaton ingyenesen lehetett bemenni, tekintet nélkül arra, hogy állandó kiállításról vagy ritka, rangosabb kiállításról volt szó. Igaz akkor jelentős állami támogatást élvezett a kultúra.) Ma már ez nem így van, egy mozijegy most 1000 Ft körül mozog, a színház pedig 2 – 3000 Ft is lehet. Egy igazán neves előadó koncertje pedig már akár 5 számjegyű. Egyéb szórakozás, pl. társasági élet, baráti összejövetel, party, alig jöhet szóba, hiszen egyrészt illik valamit vinni, másrészt illik visszahívni a résztvevőket. Ünnepeken, jeles napokon tartott bálok, bulik esetében még itt, helyi vidéki viszonylatban is folyamatosan nő a belépők, ára. A munkanélkülieknek persze, tudom, le kell faragni az igényekből, sőt le kell mondani az igényekről. Ez első hallásra egyszerű, de akármennyire is igyekszenek, bizonyára nem könnyű és hiányzik nagyon a feszültségeket oldó kikapcsolódás. Nehéz elkerülni a leértékelődés érzését, még akkor is, ha tudják, hogy nem lettek más emberek, nem váltak mindenre alkalmatlanná, csak munkanélküliek lettek és ezzel elvettek tőlük sok lehetőséget.

 

(Milyen szerencsések voltak az elődeink, pl. a szüleink, hogy mindazt, amiről eddig írtam abban a rettenetes régi rendszerben meg tudták engedni maguknak, egészen addig, amíg igényük volt rá és nem kellett mindenről lemondaniuk önhibájukon kívül. Megérték azt, hogy a végzettségüknek megfelelő, a saját maguk által választott hivatásukból mehettek nyugdíjba, pedig nem voltak rendkívüli emberek, csak egyszerű hétköznapi, dolgozó emberek voltak.

 

Még mindig nem végeztem a munkanélküliség számba vehető hátrányaival. Van még egy nagyon fontos szempont – ami az életkor előre haladtával egyre fontosabb lesz – az egészség és az egészséges életmód, amihez sok minden tartozik. Ha valaki beteg, akkor azért, ha betegségeket szeretne megelőzni, akkor azért kell anyagi áldozatokat hozni. A semmiből bizony sem gyógyszerre, sem vitaminokra, sem egészséges táplálkozásra nem telik megfelelő mértékben. Az egészséges életmód része az egészséges étkezés, ami a gyümölcs és a zöldség fogyasztását is jelenti. A munkanélküli sok zsíros kenyeret, szalonnás kenyeret, margarinos kenyeret, tésztát, krumplit, rántott levest, stb. eszik. (ezek bizony észrevétlenül és egészségtelenül hizlalnak, a túlsúly pedig sok mindenre kihathat) A tartós munkanélküli a gyümölcsről, a zöldségről és a húsról is többnyire csak álmodik. Az életmódról bőven elég ennyi, eléggé világos a tendencia a pénztelen ember számára, hogy mindenről le kell mondania, de leginkább az étkezésen tud spórolni, mert másra már nem is költ.

 

Eddig a munkanélküliséggel kapcsolatos olyan hátrányokról írtam, amik az otthonról való kimozdulással, a külvilággal való kapcsolattartással, általánosságban a megélhetéssel vannak összefüggésben. A végkövetkeztetés minden esetben azonos: a kereset csökkenése vagy hiánya okozza a gondot, azaz azért nem mozdul ki, a munkanélküli, nem jár a volt munkahelyre, barátokhoz, nem tudja jól szervezni az életét, nem vásárol, nem szórakozik, mert minden fillérre vigyáznia kell, így viszont először kicsit szűkül, majd szinte bezárul körülötte a kör, azaz a külvilág.

 

Vannak más nehézségek is, a pénztelenség kihat a családra, az otthonra, a háztartásra és az egyén személyes állapotára is.

 

A családban a pénztelenség, az állandó számolgatás, fontolgatás, hogy mire mennyit lehet költeni, kinek miről kell lemondani feszültséget, hangulati ingadozást, bizonytalanságot okoz. A felnőtt és a gyermek egyaránt az olyan családban tud igazán nyugodtan élni, ahol nincs bizonytalanság, ahol természetes gondtalanság, egyensúly van, mindennek megvan a helye, az értelme, így természetesen a pénznek is. A jövőért aggódó felnőttek sokszor akaratukon kívül, a nélkül, hogy észrevennék ingerültebbek, türelmetlenebbek és észrevehető rajtuk a gond. A gyerekek elképesztően jó “adó vevővel” rendelkeznek, ösztönösen érzik a gondokat, a mégannyira titkolt feszültséget is, ezért lelkileg Ők is “sérülhetnek”. Az otthon így nem pusztán a béke szigete, a pihenés helye, a család közös örömeinek a helyszíne lesz, hanem az a hely is, ahol az emberek néha a feszültséget és a kétségbeesést is kiengedik. Van egy közös probléma, felnőttnek, gyereknek egyaránt fel kell dolgozni közösen és külön – külön is a külvilág felé megnyilvánuló szégyenérzetet. Ez a gyerekeknek a legnehezebb.

 

A pénztelenség, a keresetcsökkenés előbb utóbb a legjobban felszerelt és a legjobban működő háztartásokon is megmutatkozik. Vannak eszközök, amik meghibásodnak, tökre mennek, megjavíttatni vagy újat venni nem sikerül vagy nagyon nehezen sikerül helyettük. Így máris romlik a színvonal. A szolgáltatásokért fizetni kell és a tarifa a pénztelennek pont annyi, mint a jól keresőnek. Így ismert probléma a munkanélküliséggel küzdő háztartásokban, hogy a rezsit fizessék-e maradék nélkül vagy a jobb minőségű étkezésre menjen a csökkent pénzmennyiség. A legnagyobb gond az étkezéssel is ott van, ahol gyerek van, a gyerek éhes, ennie kell és a fejlődéséhez megfelelő táplálékra van szüksége.

 

Kikerülhetetlen probléma a ruházkodás. A felnőtt ember még csak valahogy boldogul úgy, hogy hosszabb ideig viseli, és jobban kíméli a régi ruháit, de olyan cikkeket neki is venni kell, amik jobban használódnak és gyakrabban cserélődnek. (fehérnemű, zokni, harisnya) A gyerekek nőnek, változnak, kinövik a ruhákat, cipőket és e mellett még másolják az igényeket a kortárs csoportból. Éghajlatunk sajátosságai szerint minimum két öltözet ruhának kell lenni, téli és nyári ruhának. Akinek pl. kamasz gyereke van, jól tudja, hogy az kizárt dolog, hogy a téli cipő vagy bakancs, vagy csizma kitartson méretben a következő szezonig.

 

A családi gondokon kívül a munkanélkülinek még önmagával is vannak olyan problémái, amit a munkanélkülisége okoz. A külvilágból való kirekesztettség, a leértékelődés érzésén kívül, egyéniségétől és testi – lelki egészségétől függően egyéb bajok is gyötörhetik. Van olyan ember, aki magába fordul, a végtelenségig próbálja titkolni kétségbeesését a környezete elől. Ez belső feszültség, előbb utóbb nem csak lelki, de testi tünetei is lehetnek. Ezeket a bajokat mondjuk pszichoszomatikus tüneteknek, amik aztán persze hosszú távon betegséggé fejlődhetnek. Létezik olyan ember, aki kiengedi magából a feszültséget, ami durvaságban, gorombaságban, türelmetlenségben nyilvánul meg, ez pedig a környezetére ártalmas. A végletekig fokozódhatnak a különböző tünetek, előfordulhat az elkeseredés, a kilátástalanság miatt depresszió, a kirekesztettség érzése miatt pánikbetegség, valamint olyan betegségek, amik a hosszan tartó idegeskedés, szorongás következményei pl. gyomorfekély, magas vérnyomás, stb. Ott van az álmatlanság, egész éjszaka forgolódik, gyötrődik valaki a lehetséges megoldásokon és összetörten, pihenés nélkül kel fel nap, mint nap, ettől pedig az egész napja rossz. Mindenki másképpen reagál. Nem értek hozzá,csak az ismerőseim körében előfordult esetekből veszem a példákat.

 

Vannak ezen kívül, szerencsére ritkábban, egészen szélsőséges esetek, előfordul, hogy valaki az alkoholhoz, a drogokhoz, nyugtatókhoz menekül. Szerintem nagyon fontos a család összetartó ereje és a szeretet ereje. Ahol együtt és kölcsönös türelemmel próbálják feldolgozni a munkanélküliség okozta nehézségeket, ott ritkábban fordulnak elő a konkrét bajok, tünetek.

 

Attól is függ a munkanélküliség feldolgozásának a milyensége, hogy mit veszített valaki. Az iskolázottabb ember nehezebben tud újra a végzettségének megfelelő helyet találni, de talán értelmesebb dolgokkal, tudatosabban próbálja elfoglalni magát, hasznosítani a felszabadult holt időt és megpróbálja feldolgozni a helyzetét.

 

A képzetlenebb ember megszokta, hogy vezetik, egy adott munkafolyamatot el kell végeznie, megkapja érte a keresetét és ezzel rendben van az élete. A munkából kikerülve, a munkában töltött idő nélkül hirtelen nagy lesz az űr és nem tudja, hogy mit tegyen.

 

Ahol nincs megfelelő “menedék”, a kézben tartó otthon, a családi erő, ott jön a lecsúszás, a kocsma, stb. Az sem mindegy, hogy a család a munkanélküliség megítélésében milyen szerepet tölt be. Egy férfi számára egyáltalán nem mindegy, hogy egy feleség azt sugallja-e, hogy – „miattad van minden és nem igyekszel eléggé” – (ezzel kergeti esetleg a kocsmába a férjét) vagy pedig türelmes és megnyugtató, segít munkát keresni és bátorítással megértéssel ösztönöz. Egy feleségnek sem mindegy, hogy a férje szemrehányóan hiányolja a keresetét, vagy azzal vigasztalja, hogy legalább itthon van és szebb, jobb, kényelmesebb az otthon. Ezek apró dolgok, mind erkölcsi érettség, tolerancia, érzelmi intelligencia kérdése.

 

A kocsmába járók között is kialakul lassan egy új réteg, aki nem azért jár a kocsmába, mert alkoholista és nem tud meglenni ital nélkül, hanem mert nem tudja, hogy mit csináljon magával és ott hasonló helyzetűekre, meghallgatókra talál. Erről eszembe jutott, hogy még nagyobb veszély leselkedik a magányosokra, akik mellett nem áll a biztonsági háló szerepét betöltő, óvó védő család. Ők vagy begubóznak, és még jobban elmagányosodnak vagy szintén és tartósan pl. a kocsma menedékét keresik.

 

A közegtől, ahol él is függhet a munkanélküli sorsa, főleg a magányosoké. A nagyváros elidegenedett környezetében végképp segítség nélkül maradhat, nehezebben figyelnek fel rá. Egy kis faluközösség sokkal jobban felkarolja még a legjobban lecsúszottakat is. A kocsmában kérés nélkül megkínálja egy – egy régi cimbora és a kocsmárosné is ad neki ingyen ebédet. Ilyen dolgokat itt nálunk a faluban láttam.

 

A munkanélküliség képletesen egy címke. Az ember – a saját erényei alapján – némileg különbözve, de azért mégis a nagy egészhez akar tartozni. A munkanélküliség már egy komoly kiközösítő, kitaszító erő és eszköz.

 

Nem tudom mennyire egész így és mennyire csapongtam, de igyekeztem csoportosítani a problémákat, próbáltam ketté választani az egészet úgy, hogy a külvilág felé irányuló veszteségekről és a családon belüli veszteségekről külön írjak és mindazt bővítettem az egyén veszteségeit szembe állítva a közösségbe járó ember veszteségeivel.

 

Összegzés is kéne a végére, ami látszólag túl egyszerű. A munkanélküliség senkinek nem jó. Az egyén számára minden téren óriási veszteség, de a társadalom számára is veszteség. A társadalom kitermel magának egy problémás réteget, mert a munka nélkül maradt ember már semmiképpen nem egy ép egész. Előbb vagy utóbb rászorul a társadalomnak, a közösségnek valamilyen segítségére. A lejtő egy bizonyos pontján, ha nem tud visszakapaszkodni, anyagi,(segély) élelmezési,(étkezési támogatás, ingyen konyha) lakhatási, (kisebb lakás, szükséglakás, hajléktalan szálló) egészségügyi, (orvos, kórház)stb. problémái lesznek.

 

Hová tud fordulni? Bizony többnyire az állam által működtetett intézményekhez. Ez egy körforgás, egy mókuskerék, a 22-es csapdája!

 

Az egyetlen igazi és végső megoldás, mint mindenki tudja a munkanélküliség legalább részleges megszüntetése és munkahelyek teremtése! Ehhez nem tudok szólni, semmilyen rálátásom és képzettségem nincs, hogy ezt hogyan lehet a legjobban megcsinálni, miből és milyen folyamatok eredményeként, milyen és mekkora anyagi eszközökkel lehet egy munkahelyet létrehozni. Azt viszont érzem, hogy a szociális olló minél szűkebbre húzásához ez az út vezetne.

 

Saját elképzelésem van ugyan néhány, de az – már csak a legutóbb tanult és gyakorolt szakmám okán is – mind a szociális segítséggel, (annak igazságosabb rendszerével, az ellentmondások figyelembe vételével) kapcsolatos és csak tűzoltás jellegű. A közgazdászok és egyéb szakértők, akik kidolgozták azt a rendszert, ami szerint élünk, nyilván kiszámították és mérlegelték, (az is lehet, hogy nem) hogy melyik a jobb, munkahelyeket teremteni, az embereket foglalkoztatni és bért fizetni vagy segélyt és egyéb juttatásokat fizetni. (ugyan most már ott tartunk, hogy egyre kevesebb embernek, egyre rövidebb ideig, egyre kevesebb segélyt fizetnek) Számomra az elsőnek nagyobb az értelme, de lehet, hogy az utóbbi kényelmesebb.

 

A nagyobb és igazságosabb mértékű szociális segítség megvalósítása nyilván nehéz, (folyton csak nyirbálták) mert az ország költségvetését terhelnék. Az pedig természetes lenne (lásd tőlünk nyugatabbra, az Union belül) hogy ha az állam elvesz valamit, akkor a másik oldalon adni kell, és az egyensúlyt meg kell találni. Luxemburgban és Németországban beszélgettünk ott élő magyarokkal, ott is van munkanélküliség, főleg Németországban, ott sem könnyű újra munkát találni, de a munkanélküli segélyből az alapvető szükségletek fedezhetők, ezért nem olyan szélsőséges a munkanélküliek helyzete és ezért nem akkora az elkeseredés, mint nálunk. Azért tartható még az egyensúly, mert a segélyek mértéke miatt nem akkora az egyének ellehetetlenülése.

 

A munkanélküliséget magyarázó elemzők, szociológusok gyakran az egyik hibának azt hozzák fel, hogy a magyar munkavállaló, munkakereső nem elég mobil. Ez nem ilyen egyszerű, mert az utazás nagyon költséges és az otthont sem egyszerű elhagyni, albérletet vagy egyéb szállást is nehéz találni. A rá költött összeg sok minden másra kell inkább. Ez tény. A munkanélkülinek segítség kellene a közlekedésben és egyszerűen, kivitelezhető módon. Nem nagyon tudok olyat, aki szándékosan munkanélküli. A munkanélküliek közlekedési támogatásával oldódna kicsit a mobilitási probléma és nem hiszem, hogy bárki visszaélne vele. Tudom és szinte hallom az ellenvetést, hogy ez és bármi más is, ami a munkanélküli emberek javát szolgálná, drága az állam számára. Igaz, valóban drága, de lehet választani, vagy segítség, vagy akkor tessék MUNKAHELYEKET TEREMTENI. Nem lehet majd egy egész országot nincstelenné, földönfutóvá, szerencsétlenné tenni, azért, hogy egy szűkebb rétegnek meg nagyon jó legyen. Újra a másfél, azaz már inkább három millió koldus országa lett Magyarország.”

 

Hollósy Gerti (Kanadai Magyar Hírlap) Fotó:Hope & Despair / Brett Nickell